A férfi megtörve lapult a sarokban. Arcát kérges tenyerébe temette. Némán, könnytelen zokogott. Az egyszobás faviskó gerendái között besüvített a fagyos északi szél. Megrebbent a kis gyertyaláng, mely ebben a nyomasztó éjszakában az egyetlen remánytadó fénysugarat adta. Egy pillanatra úgy tűnt, mintha ki akarna aludni. A pillantásnyi sötétségtől a férfi rémülten felkapta a fejét. De a láng új erőre kapva ismét fellobbant.
     Undorral nézett az olvadt viaszmassza mellett hullámzó papírdarabra. Nem szabadult ki a rátett kőnehezék alól, hogy a betörő szél magával ragadhassa. A férfi az öklébe harapott, hogy küzdjön a rátörő hányingerrel. Most hogy egyedül volt ébren, engedte, hogy a kétségbeesés eluralkodjon rajta. Minden ízében reszketett. Lehúnyt szemmel várta, hogy múljon üres gyomrában a kellemetlen kavargó érzés. Sokkal öregebbnek tűnt, mint azt évei engedhették volna. Az élet az arcára mély barázdákat vájt, majd lassan de biztosan összeroppantotta. Felnyögött, de rögvest összeszorította fogsorát ahogy újra elméjébe tolultak az emlékek.

A montlenói kolostor a Baarnibeli völgy hatalmas tölgyei közt bújt meg. Emlékezett, hogy épp a kerengőben sétált, s az oszlopfők rettegett szörnyeket mintázó kőfaragványain elmélkedett; emlékezett a kert átható nedvesföld szagára; emlékezett a kövér esőcseppek hangjára, ahogy a kolostorudvar közepén emelt kútba zuhogtak, s ahogy viszhangot vertek az udvart négyszögben körbefutó árkádsor alatt. És emlékezett a felé futó szerzetes rémült arcára, ahogy az tizenhét évvel ezelőtt a káptalanterembe hívta.
A mély félhomályban Smaragd apát elhaló hangon adta ki az utasításokat. Ő vele tartott a közös háló felé. A hideg idő ellenére ott kellemes volt a hőmérséklet, mivel az egy szinttel alattuk lévő konyha tűzhelyének feláramló melege fűtötte a termet. Ezért is hozták azonnal ide az átfagyott és sérült menekülőket. Az apát pár ideges mondatából a férfi nem sejtette, hogy ily súlyos a helyzet.
A király parancsára irtották ki ezt a nemzetséget. Viszont az utolsó nemesi családnak sikerült elmenekülnie. Egészen idáig.
Odalépett az első fekhelyhez. A tizenkét éves forma fiú eszméletlenül, ernyedten feküdt az ágyon. Teste égett a láztól. Súlyos sérülést szerzett a fején. Első pillantásra meg lehetett ítélni, hogy az éjszakát biztosan nem fogja túlélni. Nem messze tőle, a sarokban gubbasztott a két kisebbik gyermek. Az öt év körüli kislány üres tekintettel nézett a semmibe. Tán már nem is érzékelte a környezetét. Ahogy a szerzetes meg tudta állapítani, neki külső sérülései szerencsére nem voltak. Görcsösen szorongatta az ölében megbújó rongycsomót. Talán egy törékeny újszülötthöz képest túlzott erővel is, de a kicsi meg se moccant.
A szomszédos ágyon fekvőből kiszaladt egy fájdalmas sóhaj. A hang, s az angyali lény látványa örökre beleégett a szerzetes emlékezetébe. A törékeny nő földöntúli szépségű arcát a halál sötét árnyéka sem tudta elcsúfítani. Az esőtől nedves sötét haja szinta az egész fekhelyét beborította... (?) A kolostorbeliek mind hihetetlen csodálattal és tisztelettel pillantottak rá.
Jópár órája leszúrták. A sérülés nem volt súlyos, tovább tudtak menekülni, viszont elég volt ahhoz, hogy hamarabb beinduljon a szülés. Mindazok után, amin keresztülment, felfoghatatlan erővel felnyalábolta a gyerekeit, hogy mentse őket, s sikerült megérkezniük ide. Sok vért vesztett, ráadásul elfertőződött a sebe, a végkimerülés szélén állt, mégis kedvesen rámosolygott kezébe kapaszkodó kisebbik fiára. Ezen a gyermeken rengeteg felszíni vágás húzódott, mintha pengék közt játszott volna.
Oly szeretettel néztek egymásra, hogy a szerzetesnek el kellett fordulnia az apát elől, nehogy észrevegye az árulkodóan nedvesen megcsillanó szemeit.
Egy szerzetes lépett be, s szólt, hogy odakint közeledő lódobogásra lettek figyelmesek. Hamarosan megtalálják őket. Smaragd apát indult el a fogadásukra, a szerzetesre bízva a család elrejtését a sírtemplomban. Amint eltűnt az apát, ő odalépett az asszonyhoz, aki gyöngéden ránézett, majd álmosan visszafordult a fiához.
"Vigyázz a testvéreidre kicsim."
Mondta nyugodtan lágy hangján. Utána belekapaszkodott a szerzetes karjába, de csak magához közelebb húzta.
"Védje meg a gyermekeimet!"
Könyörgő tekintetét belefúrta a férfiéba.
"Esküszöm Mylady."
Suttogta a szerzetes. Úgy érezte mindent kész lenne megtenni, bármit vállalna, hogy a nő kérését teljesítse, s biztonságba helyezze a gyerekeket.
A Lady lassanként lehúnyta a szemét, arca kisimult, s végre békére lelt. A szerzetes elindult, hogy felkarolja a lánykát, de könnyei miatt nehezen talált rá. Talpra állította, megfogta kezét és visszafordult a fiúhoz. Még mindig mozdulatlanul térdelt anyja mellett. A férfi sokáig küzdött, mire meg tudta szólítani.
"Gyere, fiam."
A fiú felállt és ránézett, de nem egy nyolc éves fiú szemével.
"És a bátyám?"
Igaza volt. A szerzetes már tudattalan lemondott róla, de kétségkívül élt még. A férfi ölbe kapta szerencsétlent, miután átadta a babát a fiúnak, aki húgát is maga után húzta.
Mikor a szerzetes otthagyta őket a hideg, durva sírtemplomban, egyikőjük sem sírt.Még a csecsemő sem. A pap szívét összepréselte egy érzet vele kapcsolatban.
Egy órával később a monostor lángokban állt. Ő Smaragd apát mellett őrjöngött a földön fájdalmában. Aztán ő is elkeseredetten oltotta a tüzet a többi életbenmaradt szerzetessel. A természet is segítségükre sietett a zuhogó esővel, mely mintha egyre erőteljesebben zúdult volna a világra.
Nem telt el sok idő és a Lord is megérkezet. Itt kellett volna találkozniuk. Alig lélegzett már, mégis eszét vesztve fogott neki a tűzoltásnak ő is. Mindenki abban reménykedett, hogy a lángok esetleg elkerülhetik a sírtemplomot. Mire a pap lelke kissé megnyugodott, a Lord rátalált a romok közt felesége összeégett holttestére. Mikor magához ölelte a szeretett lényt, az üvöltésbe, mely torkából felszakadt, egész Baarnibeli belerengett.
A papban elpattant valami. Nem volt képes többet elviselni. El kellett menekülnie innen. Hosszú ideig hátra sem nézett, csak futott...

     Igen. Számára akkor kezdődött el ez a rémálom. De nem bánta életének egyetlen tettét sem. Eddig.
     Felállt a sarokból, de túl heves volt a mozdulata s összeesett. Az elmúlt hetek erősen megviselték a szervezetét. Erőt vett magán és odatámolygott a ládához. Felemelte a papirost, melyen ott állt már az ő szálkás írásával az esküszegése. A gyertya lángja fölé tartotta. Csak bele kellett volna kapnia a tűznek és örökre eltűnik.
     Hátrafordult a mocorgásra. Öt éves fia épp anyja felé fordult, aki magához ölelte csecsemő testvére mellé. Még békésen aludtak. A férfi arra gondolt, hogyha ez a drága nő, Mona annak idején nem mentette volna meg, már végzett volna magával. Halott lenne, s nem lenne családja, amit most elvehetnek tőle.
     Ekkor nyikorogva hátranyílt a deszkaajtó s a felkelő nap sugarai egy termetes férfi fenyegető sziluettje körül betörtek a szobába. Észre sem vette, hogy megvirradt.
     -Jó reggelt Dohald! -a kegyetlen hangra összerándult a volt szerzetes. -Látom végre észre tértél és megtetted amire szépen kértünk.
     Az egykori pap a gyertyára pillantott, de az már kialudt, mikor kinyílt az ajtó. Elkésett.
     -Önnek is jó reggelt asszonyom. -szólt oda a férfi széles, barátságtalan vigyorával a gyerekeivel a sarokba húzódó anyának, majd intett a mögötte megjelenőknek és éhes szörnyetegként vicsorítva belépett a szobába...

Tovább>>

Hozzászólások megjelenítése

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés